“Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szûkül. Már nincs messze az az idõ, amikor a csend a földrõl tökéletesen eltûnik. A meghittség köre egyre kisebb.

… Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Gondolkozni annyi, mint merõlegesnek lenni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítõdésben.

Oszlop annyi, mint individuum.

… Semmi sem érthetõbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs. Van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltûnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem szülni, sem meghalni. Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás szállás, otthon lenni szentimentalizmus. Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés.” (Hamvas Béla)

Hol van csend? Merünk-e csendben lenni, menekülünk-e elõle, találkozókba, facebookra, zenébe, mosogatásba?

Mi az, amit csendként érzékelünk, belsõ és külsõ terünknek mely pontján? Nem spirituális ragtapaszként, hanem olyan vákuumként, ürességként, melyben lényeges dolgok megtörténhetnek. Épp oly egyszerûen és szükségszerûen, ahogy a csendben nõ a fû, csendben alakul ki a betegség és csendben megy tönkre egy kapcsolat.