Effigy, egész közelről nézve: képmás. Egy másik kép: másképp. Visszhangra talál bennem az etimológiai szómagyarázat, mert én is úgy gondolok az így készülő szólóra, mint egy hasonlóság, hiszen az, aki a színpadon van egy kvázi fiktív személy. Krisztiánból és belőlem táplálkozik és Krisztián testén jelenik meg, tehát hasonló hozzá, de nem ő egy az egyben. Az effigy szó megjelenését 1539-ben dokumentálták először angol nyelvterületen, valószínűleg francia közvetítéssel, a latin effigies egyes számából származik, ami másolatot, képet, hasonlatosságot, portrét és szobrot jelent.

Tetszik a szómagyarázatban, hogy biblikus asszociációja is van ennek a hasonlóságnak, ugyanis a Biblia szerint az isten az embert saját képmására teremtette. A festő pedig a modell és a saját elképzelésének a képmását veti össze és az eredményt festi meg. Akár mi, ebben a szólóban. Ezt támasztja alá Krisztián hobbija is, vagyis a festészet, miszerint a festő képmásokat fest. A képmásain nem csak arcok, hanem sorsok is látszódnak.
Akár a mi előadásunkban, a karakternek egyéni sorsa lesz, ami kirajzolódik – vagy nem -, ami a nézők által olvasható – vagy nem.

A képmások elégetése az évszakok változását jelző számos rituálé része, melyek Európa-szerte helyi hagyományok szerint történnek. A figurák általában az élet „nemkívánatos” erőit (tél, az előző év, boszorkányok, Júdás) testesítik meg, és elégetésükkel az élet – halál és újjászületés – éves körforgását, a tél legyőzését és a tavasz visszatérését jelzik és ünneplik. A legtöbb hagyományt újév környékén, a farsang végén vagy a húsvét előtti héten rendezik meg.

Portré: Szabó Roland