Hét jól felkészült táncos, akik remekül összhangra jutnak a koreográfus elképzeléseivel, de meg is dolgoznak érte rendesen. Benne vannak, érzik, megformálják, és nem csak előadják a darabot.
…téma és forma (vagyis mit, és hogyan) kölcsönösen meghatározza egymást, de elsősorban a forma az, amin át célba talál a darab a közönségnél.
Lachky többször is nyilatkozta, hogy táncosait saját határaik átlépésére és bevett sémáik levetésére ösztönzi…
Mintha csak mozgásba lendült volna egy organikus gépezet, és működik, míg helyzeti energiájából futja.
Izgalmas látni, hogy a KET táncművészei (…) mennyire hitelesen reagálnak a két teljesen más formanyelvvel rendelkező koreográfus látásmódjára.
“A december 4-i dupla bemutatón látott két produkció iránya egymás szöges ellentéteként hat…”
A nemzetközi porondon gyakori vendég, szlovák–belga Anton Lachky koreografálta Set Your Mind Free – mely egy (tervezett) trilógia második része – tipikus Z-generációs darab. Dúl benne a képiség, a vágások merészek, kiváló dramaturgiai érzékkel sorjáznak a legkülönfélébb impulzusok, nyer teret az abszurd, lobbannak lángra a gyakran extremitásig hajszolt érzelmek.
Varga Csaba olyan, ösztönzően ható világot hoz létre, amely érzéki/intellektuális szemlélődésen keresztül saját világunk alapszerkezetére tereli a figyelmünket. A darab a maga „mindenmentes” esztétikájával a kozmológiai (és holisztikus) szemlélet luxusát ajánlja nekünk.
A Recortes (Kivágatok) a KET repertoárjában igazi nyereség, mert üdítően más, mint amit mifelénk többnyire látni. Sansano elsősorban a szépen és rafináltan megmunkált koreográfiai szövegből magából építi fel a gondolatot – irodalmi referenciák ballasztja vagy ráaggatott narratíva nélkül.
Gustavo Ramirez Sansano koreográfiája a földről, a hétköznapokból indít, majd amikor azt hinnéd, hogy ott is fog hagyni, a humorával és a játékosságával emel fel.
A színpadra, élő közönségnek szánt előadást nem képes helyettesíteni semmiféle technika.
A Közép-Európa Táncszínház Ambíció-estje keretében három szólót láthattunk. Az együttesben már hagyománynak mondható, hogy a táncosok egy szólóval mutatkoznak be a közönségnek. Ez a műfaj mindig személyes, ezúttal azonban két táncos már a címmel ráerősített erre a személyességre.
Az a köztes állapot kerül a fókuszba, amely „már nem hernyó, de még nem is pillangó”, egyfajta „szürke zóna”, tele misztikummal.
“A hüvelykujj, mely az előbb még kisbaba szájában pihent, most borotva, majd nyakat elvágó kés pengéje, később öngyújtóvá válik. Az emberi kapcsolatok egymásra rakódott akadályok halmaként jelennek meg. Vagy összenőtt testekként, melyek ha leszakadnak egymásról, el is veszítenek egy darabot magukból. „Minden szerelem darabokban.””
…rég derültem olyan őszintén jót táncelőadáson, mint Szilvási Anna kifordított, groteszk, csetlő-botló, táska húzta karakterén. Úgy látszik, a komikum kéretlenül is együtt jár az élet kihívásaira adott válaszokkal.
Dupla bemutatót tartott a Közép-Európa Táncszínház (KET) a CAFe Budapest keretében. Mészáros Máté Ketten és Juhász Péter Sinni című koreográfiáját szerkesztették egy estébe, hogy bemutassák, mire képesek a KET táncosai a vendégkoreográfusok vezényletével.
…alig öt nap alatt egyáltalán nem kérészéletű, hanem gondolatgazdag koreográfiák születtek, a Közép-Európa Táncszínház és a Táncművészeti Egyetem táncosai pedig szívvel-lélekkel és technikával egyaránt bizonyították, hogy a kortárstánc nem halott.
Az előadás motorjai ezek az apró szellemes rezdülések, ötletes kapcsolódások és gyermeki rácsodálkozást kiváltó képek. Ki gondolta volna, hogy ha a hat táncos tizenkét talpa egymáshoz tapadva szinkronban mozdul és hullámzik, az pont olyan, mintha egy fantázialény csontváza lenne! (Ketten) // Míg Mészáros előadásában az egyén, sőt sokszor az emberi vonások is eltűntek, a táncosok gyakran a nézőknek háttal, egymás takarásában vagy fekve, csak bizonyos testrészeiket furcsa perspektívákból láttatva szerepeltek, itt szó szerint reflektorfénybe kerül az ember – az egyén és az egyéniséget kifejezni hivatott tánc. (Sinni)
“…a Kettenben, hagyományosan táncnak tekinthető mozgás alig akad, viszont az előadók sokféle, de hangsúlyozottan egyszerű mozdulatlehetőségeket és ezek változatos továbbgondolását járják körül.” // A Sinniben “(a)z eleinte tétován álldogáló, szövegelő, dalolászó, majd a térben szétspriccelő, nagyon is eltérő figurák mindegyikének jut néhány percnyi táncos „hírnév” ebben a lazán összefűzött szólósorozatban, így mindannyian megmutathatják, mire is képes egy kis társulat, ha belevetheti magát az alkotómunkába.”
Mit kezdünk egymással, ha ismeretlenként egy térbe kerülünk, milyen szabályozók irányítanak, és milyeneket hozunk mi magunk létre?
Mindamellett a mozdulatoknak a koreográfia egészében van egy megnyerő hullámzása, sajátos ritmusa. Ezzel pedig remekül összhangban van Hámor saját maga által szerzett, lüktető zenéje, amely a tánchoz hasonlóan hajlik, kavarog, hol energiával töltve fel a közös mozgást, hol ijesztővé téve ugyanazt, emlékeztetve az egyformaság hátterében szükségszerűen ott álló kontrollra…
Az előadók falják maguk körül a teret, miközben a tér szinte viszontfojtogatja őket, ez a kettős irányú mozgás pedig egyrészt sajátos dinamikát teremt, másrészt átlép a színpadon, és simán bekebelezi a közönséget.
…és mi is változunk velük. (Tempora mutantur et nos mutamur in illis)
Mádi világa egy sajátos atmoszférával rendelkező kisbolygó, ahol szimbiózisban van a buddhizmus befelé élő elmélkedése és a dinamikus harcosok profizmusa. Jellegzetes hangulatteremtő, high-tech zenékkel dolgozik, amely különböző szinten fogadható be. A hatás mégis erős, expresszív.
…örök drukkerek maradunk a próbateremben és a színpadon. Mert a Közép-Európa Táncszínház kezdettől jól teljesít.
A Special Society olyan, mint egy palackból hirtelen kiszabaduló dzsinn, felrázott üvegből kilövő pezsgő.
Nem ismerni rá a Közép-Európa Táncszínház táncosaira a Special Societyben, és ha kívülről látnák, valószínűleg ők sem ismernének magukra . Egytől egyig vagányak, bevállalósak, robbanékonyak, energikusak, szinte felszántják a színpadot, mintha az életük múlna ezen az estén, és ez jó.
Sohasem kóstoltam, de az elnevezése alapján olyannak képzelem a dizájner drogot, mint Anton Lachky Speciel Society című koreográfiáját: rögtön nagyot üt, alaposan felpörget, látványos víziókkal kelleti magát, néhány perces csendes áhítat után újra kiforgat magadból, és a vége felé már nem is gondolkozol, csak rajongsz.
Anton Lachky szlovák koregoráfus paradigmát váltott a Közép-Európa Táncszínházzal közös munkafolyamatban. Bebizonyította, hogy a táncos test nem ér véget a végtagok és a törzs mozgásánál. Arcot, hangot, konkrét gesztusokat adott nekik.
Mindig különös és embert próbáló élmény a határainkon való átlépés. Mikó Dávid Transz és Juhász Kata Keresztvíz című koreográfiája a Bethlen Téri Színházban megmutatja, mennyire más, amikor mi magunk tesszük, mint amikor mások.
Jóval több, mint korrekt teljesítmény: nincsenek benne csontig rágott kortárs-közhelyek, sem affektáltság…
A KET-eseket jó nézni. Szépek, tehetségesek, reflexiókészek. Erősségük a szellem és a szem szinkronitásának művészi szabadsága.
Táncszínházi gyermekelőadás, ahol sok mese, kis kortárs tánc és örök igazságok épülnek be klasszikus zene mellett az ifjúság lelkébe.
Móra Ferenc A cinegekirály című elbeszélése ihlette a Közé-Európa Táncszínház decemberi, kimondottan gyerekeknek készült bemutatóját, a Cinegekirályfit. A mese 2017. december 28-án debütált a Várkert Bazár színpadán.
A LILITH az illúziókeltés magasiskolája. Metamorfózislavina, tucatnyi(nál is több) fejezetben. Ladányi Andreától Gergyén át Réti Annáig (és tovább) tart a sor, akik sikerrel játszottak eddig idehaza a szóló műfajban ezeken a húrokon. Most Molnár Csaba is csatlakozott hozzájuk, aki helyzetek, szerepek, szerepjátékok hosszú sorát kínálta föl Jakab Zsanettnek, ő pedig halált megvető bátorsággal fejest ugrott beléjük, és a saját képére és hasonlatosságára formálta azokat. Nem Jakabot, nem az ő arcait látjuk, a darabnak érezhetően nincs személyes vetülete, privát súlya, de olyan arcokat, amelyeknek hitelessége és szuggesztivitása a személyiségben tett (és el nem sprórolt) mélybúvárkodás nélkül nem valósulhatott volna meg.
A Közép-Európa Táncszínház (KET) 2015-ben útjára indított K-Arcok szólósorozata keretében ezúttal Jakab Zsanett és Mádi László társulati tag sajátos portréját rajzolta meg a két vendég-alkotó.
Úgy tűnik, a K-Arcok friss előadásának alkotói és előadói sem kerülték meg a személyes szembesülést – ahogy vélhetően az előadás további segítői-közreműködői sem.
A nagyjából 35 perces darab utáni beszélgetésből is kitűnt, hogy Túri gyakorlott táncrendező, vagyis a televíziós szériák és a musicalek állandó koreográfusaként a darab-egész átláthatósága, a karakterek kitalálása és színpadi/szcenográfiai hangsúlyozása nem okoz gondot neki – ezek megoldásait, ha kell, valószínűleg álmában is zsebből húzza elő.
A Pisztrángnak és az általam látott másik előadásnak, a Közép-Európa Táncszínház Kodály-dialógok című koreográfiájának van egy fontos közös pontja: ahogy zene és tánc, pontosabban a zenészek és a táncosok viszonyát kezelik.
Mintha egy korai David Lynch-filmet néznénk, többnyire fogalmunk sincs, mi folyik a színpadon, és néha feltűnnek indokolatlan állatok, mégis végig nagy élvezet figyelni a Közép-Európa Táncszínház virtuóz táncművészeit, ahogy híres komolyzenei művekre táncolnak.
Simkó Beatrix kegyetlen koreográfiával mutatkozott be az Ifjú Koreográfusok Fórumán.* A kegyetlent itt artaud-i értelemben használom, a szervetlenség színpadnyelvi kísérleteként. A dehumanizált vízió pedig azonnal aktivizálja a néző húsát. Nincs bevezetés, csak belecsöppenünk egy becketti drámákból ismerős fekete, fényektől szabdalt posztapokaliptikus térbe, valamely világvégi vagy eleji (?) zugba.
“A Közép-Európa Táncszínház őszi Bartók-Sztravinszkij est és Divertimento című premierjeinek középpontjában a nagy klasszikusok állnak: Bartók, Beethoven, Bernstein, Dohnányi, Holst, Mozart, Ravel és Sztravinszkij művein keresztül keresi Kun Attila és Halász Gábor az egyén helyét a közösségben és a rítus, illetve a mítosz jelen idejű formáját. Hétköznapi történeteket látunk, melyek alapvető emberi tulajdonságokat – büszkeség, féltékenység, nagyravágyás – és viselkedésformákat – versengés, meghunyászkodás, lázadás – bontanak ki.”
Zseniális, ahogy Halász megkoreografálta a tehetség természetének lényegi kettősségét. Megmutatja, hogy micsoda felszabadító, megkülönböztető energiája van ennek az emberben lakozó többletnek. Ugyanakkor belevitte a sötétséget is, a testet használó örök kísértést, ami nem éri be semmivel, mert az elért cél sosem lehet más, csak egy újabb időleges megálló, egy újabb felrakott tégla a babiloni toronyra.
Mellbevágó tükör az esztelenül áldozó fogyasztói társadalomról, amelynek mélyén ott lappanganak az ősi rítusok. Egy örök időktől tartó elvégtelenített áldozattáncot mutat be a Közép-Európa Táncszínház, egy olyan világot megidézve, amelyben tulajdonképpen már nem ér össze a természet és az ember.
Ha valaki e négy produkció láttán akarná megfogalmazni, hogy mi a kortárs tánc, komoly bajban lenne. Ami nem baj, sőt. A KET szólóelőadásait láttuk.
Van valami egzotikus, „más világból” származó ebben az erős vizuális ellentétet felmutató költői képben, valami japános hangulat, ahogyan Hargitai Mariann cseresznyevirágos ruhájában a színpad szélén megfésülködik, befonja a haját, majd belép a szóló időtlen napot követő világába.
“Olyan színházban voltam, ahol minden erőltetés nélkül, kötetlenül és derűsen már a büfés is része a „szet”-nek, sőt már én is, amikor megveszem a kávémat előadás előtt, mert szinte észre sem veszem, ahogy elvegyültek beszélgetni a köröttem is várakozó (jelen pillanatban 13 éves) nézők között olyan felnőttek, akik néhány perc múlva majd a színpadon állnak.”
A teljes cikk megtekinthető itt.
“Az Igaz történet alapján két szempontból is különleges a színházi nevelési előadások örvendetesen szaporodó sorában. Paradox módon egyrészt éppen azért, mert egy teljesen hétköznapi történetet választott tárgyául. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem kell feldolgozni olyan, a fiatalokat közvetve vagy közvetlenül érintő súlyos kérdéseket, mint az alkoholizmus, a drogfogyasztás, az öngyilkosság vagy a bűnözés. Nagyon is kell, de emellett jó, ha ott vannak a kevésbé szembetűnő, de sokakat érintő, mindennapos élethelyzetek is.”
A teljes cikk elolvasható itt.
“Két kultúra, két értékválasztás jelenik meg a koreográfiában – nem abban a sorrendben, ahogy az elsőre adódna, ugyanis a jelentől, a ma uralkodó értékrendtől indul, és ehhez képest lép vissza időben, egy másik, archaikusabb kultúrába. Az első részben sötét öltönyben, nekünk háttal látjuk először Kovács Pétert, és csak amikor megfordul, akkor vesszük észre, hogy az arcát is fekete álarc fedi.
A teljes cikk itt olvasható.
“A kortárs táncnak is nagyon jót tesz, ha eredeti egyéniségek tolmácsolják, a salsában meg egyenesen nélkülözhetetlen a megfelelően kivitelezett-adagolt hivalkodó nőiesség és macsós férfiasság. E kritériumoknak a Click előadói közül Hargitai Mariann, Horváth Adrienn és Ivanov Gábor felel meg – különböző egyéniségekkel, eltérő módokon, stílusban, de végig érdekesen-tartalmasan.”
A teljes szöveg itt elérhető.
“Mivel egy társas táncra erőteljesen építő stílusról van szó, kézenfekvő tehát, hogy a Click elsősorban a párkapcsolatokról mesél. Külön izgalmassá teszi a témát a latinos temperamentum, így néha igazi ereszd el a hajamat-hangulat kerekedik a színpadon. Négy lány és három fiú táncol, így elkerülhetetlen, hogy valaki mindig egyedül maradjon. De vajon ki hogyan viseli az egyedüllétet? És hogy működik a dinamika a különböző párok között? Egy lány nem veszi észre, hogy folyton ő a fölösleges harmadik; egy másik inkább elvonul, ha nincs partnere. Egy fiú meg akar hódítani minden lányt, a másik inkább eltaszítja őket. Mind a salsa, mind a kontakt improvizáció olyan stílusok, amelyek eredendően nem kötött koreográfiákkal operálnak, és bár a színpadon már fixált mozdulatsorokat látunk, valamit mégis sikerült átmenteni az improvizatív jellegből – az érzelmek őszinték, a pillantásoknak, a reakcióknak, a mozdulatoknak valódi tétje van.
Ruhákat látunk mindenfelé: ingek kapaszkodnak össze a színpad felett kifeszítve, oldalt pedig kezdetben pedánsan vállfára akasztott öltözékek sorakoznak. Az öltözések és vetkőzések nem csak ruhacserét jelentenek, de szimbolikus jelentőségük is van: a ruhák jelmezekké válnak, amiket magunkra öltünk a mindennapi életben, vagy éppen másokra próbálunk ráerőltetni. Hargitai Mariannt és Kovács Pétert összeláncolja két összecsomózott felsőrész, később a ruhákkal megdobált lány képe viszont már fájdalmas szakítást idéz. Ahogy eluralkodik a fiesta-hangulat, úgy hever a földön vagy röpköd a levegőben egyre több ruhadarab.”
“Ha már latin, akkor terítékre kerülnek a klasszikus férfi és női szerepek. Macsók, lúzerek, magányos szüzek, buja madonnák, merengő széplelkek és nem utolsósorban héja nászutasok bukkannak fel drámai, szentimentális, vagy éppen komikus helyzetekben, fizikai állóképességüket ünnepelve. Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Jakab Zsanett, Wéninger Dalma, Ivanov Gábor, Kovács Péter és Szabó András táncosok előszedik a színészi bátorságot is, és rendre megnevettetik a közönséget, miközben feszes és pontos szólókat, duókat és csoportos szinkrontáncokat adnak elő egy mediterrán bérház udvarára emlékeztető térben, száradni kiakasztott ruhák között.”
“A mozgás, az érzelmek megjelenése, a táncos tudás kiemelkedik az utóbbi időben látott produkciók közül. Külön említést érdemel Újvári Péter éneke, amely gyönyörűen zárja le a látottakat.”
A teljes szöveg ezen a linken olvasható.
A koreográfus Kun Attila bátor koncepciója túl sok kérdésre nem ad magának választ, bár ezúttal talán maga a kérdésfeltevés a fontosabb, ahogy táncosaival kísérletet tesz a kortárs definíciójára, nem csupán környezetére és alkotóközegére reflektálva, hanem önvizsgálatot is tartva.
“…nagy kedvvel mozgatja a profi és példamutatóan (művészi) alázatos táncosokat, és ő is megtalálja a lényeget: művészi feszültséget tud kelteni azáltal, hogy szabályos alapokra helyezi a szabályokat áthágó szabad mozgást…”
“Mindegy is, hogy ki mit mivel keresztez, a lényeg az, hogy tudjon koreografálni, és legyen közlésre érdemes véleménye a világról (azokat az ósdi fogalmakat, hogy „mondanivaló”, „üzenet” már nem merem használni). Az biztos, hogy Újszászi tud koreografálni. Tud térformában gondolkodni, szólisztikus és csoportjelenetekkel operál, magabiztosan ellenpontoz hangulatban, mozdulatban egyaránt, a táncosok testével (vagy inkább: testén) ügyesen játszik: a fegyelmezett, társastáncos alapokat látványosan díszíti, dúsítja, bolondítja minden kötöttségtől mentes kortárstánc-elemekkel és -gesztusokkal. Ez utóbbi játékra még rá is játszik: tudniillik tartalmas, lélekvezérelte tánc ott és akkor mutatkozik, amikor a táncos (professzionalizmusból vagy kedvtelésből) ki akar törni a tánc előírt szabályai alól, miközben be is akarja tartani azokat. Mert a lélek szárnyalni akar, a testnek meg korlátai vannak – talán összesen ennyi a lényege minden táncnak (meg az életnek is, de ne filozofáljunk…).”
“Dicséretes a tudáshoz jutásban segíteni a fiatalokat. Ezt a tevékenységet a Bethlen téren eredményesen is végzik. A kérdés csak az: vajon mit kell, mit lehet kezdeni a megszerzett tudással? (És ez nem csak a kortárs táncban kérdés…)”
“Az előadás fikciós kerete szerint az iskolai osztály a Főnix Táncszínházba érkezik látogatóba. A foglalkozást producerként kezdeményező és befogadóNemzeti Táncszínház épületének aulájában az újdonsült igazgató (Takács Gábor) fogadja őket és ismerteti velük a némileg módosult programot: neki ugyanis közbejött egy megbeszélés, ezért nem tud végig a vendégekkel lenni, de így legalább alkalmuk nyílik benézni egy próbára…”
A teljes cikk megtekinthető itt.
…a férfiak a keményebb hangzású, gyorsabb ritmust diktáló ütemekre harcolnak egymással, a nők pedig a harmóniát megtestesítve lebegnek fehér ruhájukban a lágyabb dallamokra. Egyszer orgonasípokként törnek a magasba, másszor pedig a földre zuhanva lelnek nyugalmat. A zene testet ölt: a táncosok, mint egy médiumként közvetítik az első felvonásban a nézőket láthatatlanul körülölelő hangjegyeket.
A Peregrinusok alapötlete nem történelmietlen, sőt mélyen a múltunkba és nem kevéssé a jelenünkbe markol. A peregrinus olyan vándort, jöttment, gyökértelen kóborlót (is) jelent, aki a távolban szerzett tudását hazahozza hazájába. Nem titok, hogy a három egyfelvonásosból álló est három koreográfusa – szimbolikusan – azonosul peregrinus elődjeivel, hiszen Mészáros Máté, Zachár Lóránd és Kun Attila egyaránt a nagyvilágban sok-sok helyen szerzett tapasztalatot. És egymáshoz hasonlóan vallják önmagukról, hogy alkotóművészként a folyamatos útkeresés fázisában vannak.
“A Horda2 munkacímű kezdeményezés kilépési lehetőség a jelenlegi színházi nevelési keretek közül, mivel formailag-gondolatilag új elem kerülhet a hivatalos vérkeringésbe és direktben szólítja meg a fiatalokat. A repertoárba illeszthető, probléma-központú közösségi színházi előadás készül, mely a nézőket is alkotóként kezeli, és amely egyedülálló módon kapcsolja össze a tánc nyelvét a színházi nevelésben alkalmazott drámapedagógiai eszközökkel.”
A teljes cikk megtekinthető itt.
A Dûne története egy
fiktív közösség érzéseit közvetíti felénk. A táncosok egymástól
széthullva, majd tömbben egyesülve, némelykor közösség tagjaitól kiválva
mesélnek rituális társadalmukról. Az érzelmeket úgy fújja tovább a
sors, akár a szél a homokot: dûnéket épít a végtelenségbe. A koreográfia
állandó, visszatérõ motívumát jelenti a darab elejétõl háttal
megkezdett esõtánchoz hasonló, és istenséghez könyörgõ mozdulatsor,
egyedi ritmusával állandóságot teremtve a koreográfia szövetén.
A darab hangulati intenzitása
valamiféle állandó mozgásban lévõ, a harmóniából dinamikába átcsapó és
visszacsendesedõ körforgásra utal. Stációkon megyünk végig, ha úgy
tetszik, jelentésessé elevenedõ képekben követhetjük végig, ahogyan
ennek a sajátos dûnének a homokját, alkotórészeit felkapja és átrendezi a
szél.
Mikor végre Szögi Csabával együtt mi is elérjük az áhított vödröt, talán megpihenésre, az államvizsgát követõ új életre számítunk, azonban hamar rá kell döbbennünk, hogy még csak most kezdõdik az életben maradásért vívott harc, és minden eddig szerzett ismeret felülíródik…
Újvári Milán sokkal több ötletet vonultat fel, mint amennyi egy ilyen vázlattól elvárható lenne. Talán éppen ez az egyik hátránya az elõadásnak. Halmozza a kreatív ötleteket és megoldásokat, de kibontani természetesen egyet sem tud, kicsit mindenbe belekap. Ugyanakkor az legyen a legkisebb gond, ha egy alkotó nem tud választani a jobbnál jobb ötleteibõl.
Építés és pusztítás, harmóniában együtt, majd egymással egy másik ellen – Kun Attila új darabja, a Horda egy írott szabályok és szabályt fenntartók nélküli közösség életének, mûködésének logikáját mutatja meg olyan erõvel, hogy nyöszörögve távozik a civilizált társadalomba ágyazott kedves nézõ.
Leginkább ez zavar a Hordában: a koncepcionális építkezés helyett provizórikusan létrejövõ táncnyelvi eklektika. Ez abban is tetten érhetõ, hogy igen sokszor a laza, õsi-kortárs-kaotikus térformákat – koreográfiailag indokolatlanul – letisztult, (neo)klasszikus térformák váltogatják, értsd: a hordatagok, miközben hirtelen nyelvet váltanak, egyszer csak elegáns duókat, triókat pedánsan egyszerre táncoló tánckarrá változnak.
Csakis üdvözölhetjük, hogy hosszú kihagyás után Kun Attila koreográfusnak ismét egész estés munkája ékesíti a hazai kortárs tánc palettáját. Melegen gratulálhatunk a Közép-Európa Táncszínháznak is a kereken nyolcvanötödik bemutatóhoz – nagyon szép szám. És végül meglepetten szomorkodhatunk, hogy a koreográfia üdítõen friss mozgásanyaga jócskán próbára teszi a KET nagymúltú mûhelyének jelenlegi ifjú táncosait, tisztelet a néhány kivételnek.
És hordja arcát, elmúlt arcát, és azon csorog alá, csorog, akár az üres árok – Vlad’ka Malá koreográfiája, a Levitáció apokrif mása a végtelen igézetébe zárt bolyongásnak. Kis hullámokkal perturbál, melyek hiába is tartanak össze, valójában sosem találkozhatnak. Szomorú mese felnõtteknek, melyben nem más, az önazonosság forog kockán.
“Nem könnyû a tavalyi KET TERMINÁL-lal versenyezni, ám a 13 táncos és a négy koreográfus egymásra licitálva állja a sarat.”
Absztrakt, tiszta, a szavak nyelvére csak erõszakkal lefordítható táncot mutatott be a Közép-Európa Táncszínház évadzáró elõadásában, a Pyramidonban. Expresszív, stilizált koreográfia ez, esszenciális zárása az elmúlt idõszaknak…
Katona Gábor rejtélyes címet – Pyramidon – választott meglehetõsen filozófikus alapokra helyezett koncepciójához. Az ajánló soraiból nehéz kiolvasni az alkotó szándékát, azt hogy mûve létrehozása közben mi inspirálta, motiválta; hogyan kíván (egyáltalán kíván-e) dialógusba lépni nézõivel vagy pusztán gondolatainak egyfajta rendszertelen rendszerét szeretné formába önteni a tánc nyelvének segítségével – egy tanúként jelenlévõ közönség elõtt vagy akár anélkül.
Virág Melinda harmadszor dolgozott koreográfusként a Bethlen téren. Elõször 2007-ben egy kettõsön Téri Gáspárral (Altera pars), két évvel késõbb már külsõsként a teljes társulattal (Szájbanforgó). Most négy táncossal egy hangulatos, de nem elég mélyre ásó kamaradarabon.
Kettõsök is voltak, férfiak, nõk és vegyes variációk – az egy pár cipõn osztozó két nõ duettjétõl kissé tartottam, hiszen eléggé szokásos patron ez, de aztán néhány pas de deux-reminiszcenciától a fekete magas szárú egyszer csak spicc cipõ lett…
A Csendkoordinátákat négyen táncolják el háromnegyed óra alatt egy fehér alapú, fekete hát- és oldalterû színpadon. Ez a szikár tény. Szedjük ízekre a mondatot, hogy definiálhassuk az elõadást.
Nehéz egy elsõmûves koreográfus darabjára bármilyen elvárás, de legalábbis komoly érdeklõdés nélkül beülni. Különösen igaz ez Katonka Zoltán esetében. A szemtelenül fiatal táncmûvész már eddig is számos szakmai elismerésben részesült.
A KET új Shakespeare-elõadása olyan, mintha az alkotók Shakespeare
drámáiból a legnagyobb szerelmeket, a legkegyetlenebb gyilkosságokat, a legemlékezetesebb karaktereket, a legjellemzõbb jelképeket bedobálták volna egy turmixgépbe, hogy aztán bekapcsolják a masinát.
Kezdõdik a tánc, energikus és szellemes koreográfia, rég túlmutat a korai díszes melankólián. Démoni mozdulatsorokkal és finom gegekkel táncolják el a hatalmat, a féltékenységet, a gyilkosságot átalakulva, szerepet cserélve, szalagokkal és kötelekkel nehezítve a mozgást. Így érzékeltetik: ez csak bábszínház, mint az élet maga. A háttérben az árnyjáték kimeríthetetlen humorforrás, akárcsak a bábok és a kortárs könnyûzene.
Tárnok egyszerre Shakespeare és a „csillagokban csüngõ Sors”, mely a veronai szerelmesek „unt életét” majdan „gonosz csellel korahalálba kergeti”. Mindemellett rögtön fel is merül bennem a kérdés: vajon egész este ilyen „bábszínházi” Shakespeare-t fogunk látni?
Túlfûtött spanyol nyári délután, az égen koromfekete felhõk hozzák a
megváltó esõt, ami ahogy rákezd, a hõség által összezavart érzelmeken
eluralkodik a félelem és a misztikum. Izgalmas miliõ – pláne ha
hozzávesszük, hogy a kis spanyol faluba érkezõ, egymással furcsa
viszonyban álló Maria, Pierre, Claire és Judith (aki kiskorúsága okán
kivételt képez) egy gyilkosság kellõs közepébe csöppen: Rodrigo Paestra rajtakapta feleségét egy másik férfival, és mindkettõt agyonlõtte. A szereplõkbõl pedig ezen az estén sok minden kikívánkozik.
Mind inkább megszokja az ember, hogy a színházi alkotók egy része
színpadra adaptálhatatlan epikai mûveket visz színre. A megszokásért
cserébe viszont elvárásai is nõnek: különleges, formabontó, a színházi
nyelv kifejezési lehetõségeinek határait keresõ elõadásra vágyik.
A Trafóban bemutatott, Nyáron, este fél tizenegykor címû
KET-KOMA-FÜGE-produkció izgalmas színházi kísérlet – kihagyott
lehetõségekkel. Az elõadás alapja a Vörös Róbert által dramatizált és
megrendezett azonos címû – remekmûgyanús – Marguerite Duras-kisregény.
És az elsõ problémafelvetõ kérdés rögtön ebbõl is fakad: képes-e a
színpadi adaptáció a regényével azonos értéket felmutatni? Minden
adaptációnak ez az archimedesi pontja. Mert ha nem képes, óhatatlanul
felmerül: akkor miért is…
Ami a színészválasztást illeti, Vörös Róbert bevallottan Udvaros
Dorottyára alapozta az elõadást, aki azt mondta errõl a szereprõl, hogy aki annyit élt már, mint õ, és olyan szenvedélyes ember, annak van honnan elõbányászni magából a darabhoz szükséges szenvedélyeket. És megis teszi.
Jogos féltékenység és jogtalan cselekvés, szerelmi pasodoble
háromszögek. Korty a mámorból – ami néha a férjtõl, máskor az etanoltól származik. Leköszönt a rózsaszín szemüveg, és újraindult a valóság órája, melyrõl Vörös Róbert Nyáron, este fél tizenegykor címû
rendezésében tudósít.
megújuló információzuhatag, amelyben egyre inkább körvonalazódik az üzenet: pártunk és kormányunk kulturális preferenciái között a kortárstáncnak mostohagyerek-szerepet szánnak.
Mi facsarható ki az emberi testbõl?
Varga Sándor Márton jegyzete a Movein’ elõadásáról – IMPROVIZÁCIÓ IV.
Ez az egyszeri és megismételhetetlen táncest tehát játék volt talán, szólóktól kartáncig, az elõadás közepén önmaga paródiájába fordulva, és onnét mosolyogva a televíziós szórakoztatóiparban népszerûsített helyzetgyakorlatokon.
A Közép-Európa Táncszínház Io sono címû szólófüzére teljesen átalakult
az októberi premier óta. A kísérleti-kísérletezõ darabnak szánt
koreográfiába az idõ múlásával az „én” mellé egyre hangsúlyosabban
betolakodott a „mi”, az egyén(iség) mellé a közösségi szerep.
A hirtelen változást hozó, közösen eltáncolt, de mégis egyedi stílust
õrzõ, ezúttal megkoreografált részletek szükséges ellenpontként hatnak a
szabad rögtönzés folyamatában, ahol csakis a zene és a táncosokban
lezajló folyamatok vezényelnek.
Jónás Zsuzsa: Visszavonhatatlan / Közép-Európa TáncszínházAmikor egy nagyszerû táncos koreografálásra adja a fejét, az emberben vegyes érzések kavarognak: vajon lesz-e olyan jó alkotóként is, mint elõadóként?
“Ifjabbak, akik itt vagyunk”
Halász Tamás a Visszavonhatatlanról – KRITIKA
Jónás Zsuzsa figyelemre méltó munkája az atmoszféra megragadására tör.
A nyitókép sötétjébõl csak lassan válnak ki a földön araszoló-kúszó figurák, alig mozdulásaikból végül mégis kirajzolódik egy csöndes ornamentika, ám a látványhoz valamilyen furcsa, elsõre szinte meghatározhatatlan akusztikai élmény is társul, de nem szinkronban.
A Közép-Európa Táncszínház új bemutatója egy négy hónapos „alkotói együttgondolkodás és együtt-alkotás” eredménye – a Vihar egy sokrétû és egységes táncelõadás.
Az elõadás a megbékélésrõl és megszabadulásról, a belsõ utazásról mesélõ Vihart, Shakespeare egyik legbölcsebb drámáját választotta inspiráló forrásként. Ahogy a darabbéli viharban összekuszálódnak a sorsok és az emberi kapcsolatok, úgy kavarognak a Vihar motívumai és hangulatai a Közép-Európa Táncszínház több hónapon át és számos alkotó közremûködésével készülõ, emblematikusnak szánt produkciójában.
A KET erõi legjavát mozgósította legújabb bemutatójához: Gergye Krisztián és Szögi Csaba rendezése mellett Virág Melindát, Jónás Zsuzsát és Hámor Józsefet is csatarendbe állították koreográfusként. Ami létrejött, a Rómeó és Júliától a Woyzeckig bármi lehetne, akár még a Vihar is.
A Bethlen téri társulathoz nem vendégként, hanem barátként, s nem táncosi, hanem koreográfusi minõségben visszalátogató Katona Gábor és a szükségszerû frissítésen átesett Közép-Európa Táncszínház (KET) együttmûködésébõl született elõadás, a Hangképek számomra a 2009-es év egyik legkellemesebb meglepetése volt.
Pataky Klári kompozíciói félreérthetetlenül jelenkori alkotások, mégis sokat, talán minden hazai pályatársánál többet hordoznak magukban a klasszikus koreográfiai megoldásokból. Mert szerkezetük áttekinthetõ és fegyelmezett, felépítésüket ugyanúgy átszövik az elõre és visszautalások, mint a mozgásokat a motívumok bemutatásának, fejlesztésének és variálásának elve. És eközben az alkotó alig lép ki a táncszínpad leghagyományosabb és legpuritánabb kettõsségébõl, tánc és zene szétszálazhatatlan összemunkálkodásából. Sehol egy meghökkentõ vagy váratlan színházi effektus, önmagáért látványos vagy pimaszul provokatív elem – a koreográfus(nõ) mûveinek ereje és hatása ezeknél jóval mélyebb rétegekbõl táplálkozik.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a benyomásomat arról, miben látok a Hangképek és a Prométheusz között leginkább különbséget, ezt írnám: míg az elõbbiben Katona Gábor koreográfus kísérletezik, az utóbbiban bevált fogásainak hadrendbe állításával megoldásokat keres. Nem véletlen, hogy a két esetben eltérõ módon állt az anyag megmunkálásához. A Hangképeket a Közép-Európa Táncszínház képzett táncosaira készítette, a Prométheusz elõadói pedig a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mûvészei, akik közül többen fogékonyak a mûvészi mozdulatra, igen szépen énekelnek, és fõ tevékenységként színészmesterséget ûznek.
Fél év telt el azóta, hogy a Közép-Európa Táncszínház fennállásának huszadik évét ünnepelte a Trafóban. Egy korszak lezárása mindig egy újabb megnyitását jelenti, s valóban: a társulathoz – ahogy az utóbbi években már megszokhattuk – új táncosnemzedék érkezett. Vagy tán nem is annyira újak, hisz többségüket már ismerjük a MU Terminálból. Az alkotók között feltûnt egy régi, jól ismert arc is: október végén Katona Gábor új koreográfiájával debütáltak az újdonsült KET-táncosok.
Kép: táncolnak, 5 fiú és 5 lány, kékek és zöldek. Hang: hegedû, cselló, morajlás. Kép: ringanak mint a zöld fák, s mint a kék víz, na de trottyos kertésznaciban, mi? Na jó, tenger overálban és fává ágas-bogasodó hadonászás. Hang: lélegzés. Kép: együtt táncolás, jaj ne valami lélegeztetõ gépre kapcsolt nõ mászkál a háttérben posztmodern pátosszal. Képzavar: (azon kívül, hogy zavar ez a közhelyes kép): átlátszó tüll ruhában markíroznak és kergetõznek nem sejteni kik és miért.
Zöldessárga és halványkék, sokzsebes overall-fantáziákban a táncosok – hiába, munkás koreográfia a Hangképek. Mi több, imponálóan változatos és választékos is. A hangképzõ szeánsz és tiszta tánc teljes pályás térfoglalása újranézésre csábít.
Az idén húszéves Közép-Európa Táncszínház (KET) a tíz éve nyílott Trafó – Kortárs Mûvészetek Házában tartott kettõs bemutatóval és egy mutatós emlékkötettel ünnepel. A jubileumi dupla premier hat táncosa közül a legidõsebb sem volt még óvodáskorú a társulat alapítása idején. A két produkció szerzõje, Pataky Klári és Virág Melinda ugyancsak gyerekek voltak még 1989-ben.
Duda Éva koreográfiájában a karneválhoz lényegileg tartozó, véget nem érõ élethömpölygés helyett a jelenetekre szabdalás nyilvánvalóan könnyített menet.
Részleteiben többnyire látványos, egészében viszont fárasztóan modoros és tét nélküli Duda Éva új darabja, a CARNEval, pedig igazán sok munka van benne. Nagy kár.
Duda Éva 2007 óta koreografál a Közép-Európa Táncszínháznak: az Aréna és az Ismeretlen vegyes fogadtatásra talált a honi kritikusok körében. Az alábbiakban megvizsgálom, hogy a Carneval címû új KET-darab után miért csak valami kínos feszengés marad az emberben.
évét a Közép-Európa Táncszínház (KET) a Trafóban. Pataky Klárinak és
Virág Melindának ugyanarra a hat fiatal táncosra készített
koreográfiája, a Valami történ(e)t és a Szájbanforgó az önmeghatározás
mellett sokat elárul a táncszínház jelenlegi arculatáról.
A Közép-Európa Táncszínház húsz gyertyával bevilágított születésnapját kétkoreográfiás esttel ünnepelte. A jelentõs jubileumok lehetõséget adhatnak az összegzõ visszatekintésre és a jövõ programjának sejtetésére: ha nem is túlságosan markánsan, de a két évtizedes KET két darabja is ezzel jellemezhetõ.
Pataky Klári és Virág Melinda a Közép-Európa Táncszínház ugyanazon hat táncosával készítették új darabjaikat. Táncosok és nézõk egyaránt jól jártak velük, mindkét darab friss, eleven, szokatlan.
táncosával készítették új darabjaikat. Táncosok és nézõk egyaránt jól
jártak velük, mindkét darab friss, eleven, szokatlan.
Tanácstalanul ülök Hámor József Concerto címû darabjának bemutatója után. Nem megoldhatatlan feladvány volta, a nézõtõl újfajta szemléletet megkövetelõ beszédmódja taglóz le, hanem félresikerült kvázi grimasza.
Vidám hangulatban telt a húszéves jubileumi évadját ünneplõ Közép-Európa Táncszínház idei elsõ bemutatója. Nemcsak azért, mert a belépõ csupán jelképes összeget, húsz forintot kóstált, hanem mert Hámor József új koreográfiája igazi örömtánc volt. Amit öröm volt nézni is.
szokatlanabb, ha fõ témájául választja, Gergye Krisztián azonban ennél
is tovább lép: saját, önálló létbeli minõségeket tulajdonítva a testnek
visszahelyezné azt eredeti, vélt jogaiba. Elképzeléséhez az idõben
közelebbi és távolabbi forrásokat keres, mélyre nyúl az emberi
emlékezetben. A T.E.S.T. I. nõkre írt szólói után elkészítette a
férfiváltozatot is; a T.E.S.T II. elõadását Péter Márta elemzi.
A kétszemélyes koreográfia címében szereplõ ismeretlen lehet egy másik ember; lehet maga a sötét és kozmikus közeg, amiben a két lény mozog, ám lehet, hogy valójában csak egy embert látunk, s a másik alak a megtestesült ismeretlen mint fogalom.
Gubaidulina szerzeményeire – komponált, több mint egyórás T.E.S.T.
II.: látványosság. Melybõl hiányolom az erõt, a sûrített
koncentráltságot, az érzékiséget, a tragikumot – miközben nem fedeztem
föl mást, mint a feltétlenül bizonygatni akaró, megfeszített
igyekezetet.
Az Ismeretlen szépsége, erénye ugyanaz, mint a kiváló Arénáé. Duda Éva megkereste és -lelte a hangját, amely független az épp idõszerû (szél)irányzattól; ezért tisztán szól. Önazonos. Így produkciói hagyományos értelemben (megengedem, manapság divatjamúltan) nõiesek.
Gáspárral – olykor mintha két, párhuzamosan futó szóló lenne. Eredeti
testmonológok tétova találkozási pontokkal: egy kezdõ koreográfus
szelíden gunyoros, sajátos természetrajza a szerelemrõl.
“A végsõ cél az emberi magot megtalálni az emberben. Ami – nyálasan
hangzik – egy aranyközépút, egy harmónia. Mikor az ember mind a nõi,
mind a férfi oldalával békében van. Az a pillanat, amikor az vagy, aki
vagy.” – nyilatkozta Gergye Krisztián (Már Bárkában – Beszélgetés Gergye
Krisztiánnal). A T.E.S.T.-ben nõkkel mutatott meg valamit, és
elkezdhettük várni a párját ennek az elõadásnak: a férfiakat. Mit tudhat
Gergye Krisztián velük, rajtuk, bennük elmondani?
fényessége közti skálán játsszák. Az alkotó visszaszámol, a színek
végül szürkévé olvadnak. A sorvégi nulla kerekségével megszületik a bõr
alatti lényháború indítója és elszenvedõje: az ember.
T.E.S.T.-estjének pandant-ját. Az elsõ est hét nõi szóló remek füzére
volt semleges térben, elõre haladó számsorban. Most visszaszámlálunk hét
férfitáncossal – hattól nulláig.
T.E.S.T. (B.O.D.Y.) címû darabját, hiszen alkotó-elõadóként – úgy tûnik
– lényegében ez a tematika foglalkoztatja kezdetektõl, s kísérleteinek
elsõ alanya is önmaga volt. Talán már jóval színpadi élete elõtt. A
koreográfus és testre írt monológjai között épp testi értelemben nincs
távolság; valamennyit elõadhatná õ maga, mert a testben realizált
én-tapasztalatok most megrendítõen hasonulnak, lényegük bizonyos
idõnélküli állapotban, természettõl összeágazódva tárul elénk.
Elsõ önálló koreográfia. Két fiatal táncos – korábbi Lábán nominációk ( Zyklon-B, Sztélé) szereplõi –, két érintett alkotóközössége. Egyikükben – VIRÁG MELINDA – felismerhetjük a T.E.S.T. 1. második epizódjának eksztatikusan görcsös, egyszerre drámai és érzéki hátkoreográfiájának médiumát, a másikukban pedig – TÉRI GÁSPÁR – a nagymamával randizó rugólábú, majd a lányával is piroslábasozó kisportolt fizikumú ordast a Farkasok Társaságából. Kettejük egyébként is hangsúlyos színpadi jelenléte most kiegészíti és felerõsíti egymást: a végeredmény egy filmes és képzõmûvészeti látásmódon átszûrt, groteszk és szürreális atmoszférájú, egyedi karakterû félhomály-tánc.
felépített utat mutatnak, melynek elsõ gyümölcsei talán mostanában érnek
be. 2001-ben végezte el a Táncmûvészeti Fõiskola koreográfus szakát,
majd itt szerzett tudását számtalan nemzetközi kurzuson igyekezett
bõvíteni. Ha jól számolom, immáron tizenötödik saját koreográfiáját
készítette el, miközben dolgozott a magyar táncélet alternatív és
hivatalos szereplõivel egyaránt.
indítják útnak Hámor József Karavánját a Bethlen téren. A Közép-Európa
Táncszínházban látható koreográfia egy közösségen belüli vonzásokról és
választásokról mesél.
Aréna. Aranyozott, mozduló-megálló, továbbgördülõ érintés-relief… Érintésekbõl faragott-csiszolt-gyúrt csillámporos, szoborszépségû koreográfia…
T.E.S.T. (B.O.D.Y.) címû darabját, hiszen alkotó-elõadóként – úgy tûnik –lényegében ez a tematika foglalkoztatja kezdetektõl, s kísérleteinek elsõ alanya is önmaga volt. Talán már jóval színpadi élete elõtt.
koreográfiáinak többségében, a Vöröstõl a Mandaláig ezzel a képlettel
dolgozott; ez volt a gondolati kályha, ahonnan újra és újra elindult. A
Karavánt (már a címe alapján is) ugyanebbe a vonalba sorolhatjuk.
Hámor József koreográfiájában. Olykor líraian hullámzó, máskor vadul
csapkodó ez a homoktenger. A Karaván mégsem tár fel évezredekre
eltemetett titkokat, nem mesél történetet az útra kélt emberekrõl. Egy
ismerõsnek tetszõ, de pontosan meg nem határozható nép táncos
folklórmûsora, középszerre hangszerelve.
elõterében Hámor József új darabjának premierjén. Mivel késve érkezem,
az évadnyitó elõadást már csak az utolsó sorból figyelhetem, titokban
reménykedve, hogy a Karaván Hámor elõzõ koreográfiájával, a
Csendmorzsákkal ellentétben nem az intim rezdülésekre építi játékát.
Önzõ vágyam azonban nem talál meghallgattatásra – az elõadás nyelve a
tökéletes némaság.
Karavánjában, akinek kevesebb, az nagyon fog unatkozni. Félig üres
pohár, félig tele: kinek hogy.
… A szemlére meghívott táncszínházi produkciók a színház gyökereit, a rítust és a szertartásosságot rajzolják ki erõteljesen. A Szájbanforgó zavarbejtõ világában mintha egy elvarázsolt kastély sajátos rendjét figyelhetnénk meg: szabállyá, rendszerré sûrûsödik minden mozdulat, az asztalnál ülõ fiú és lány mozdulatlansága, tartásának merevsége, az üres tányérok csörömpölése és a szájból szájba adogatott víz hosszadalmas csorgása – az „etetés” folyamata. …
gyakran dramaturgikus részleteket is illeszt, esetleg az egész elõadáson
óvatosan végighúz egy-két cselekmény- vagy történésszálat. Lényeges,
hogy ezt kitûnõ érzékkel, mértéktartóan teszi.
nagyívû Kilencvenkilencperc után Gergye Krisztián (ön)boncmester újabb
lidérc nyomással jelentkezett. A T.E.S.T. – az alkotó cirkalmas
meghatározásával – „mozgás-laboratóriumi színház-kísérlet a test
tekintetének kutatására”. (Bájos képzavar. Hisz van-e a testnek
tekintete? Aligha.) Laboratórium, kísérlet, kutatás… A koreográfus,
látvány- és fénytervezô, zenei szerkesztô, rendezô (sugalmazása szerint)
futurisztikus épületegyüttesben szorgoskodik, talpig sterilizálva,
gumikesztyûben, fején nejlonsapkával. Vakít a neonfény. Mégis miért
kecses antik íróasztalnál üldögélve látom ôt? Kezében Montblanc Kafka
töltôtoll, körötte temérdek képzômûvészeti album, tucatnyi japán mozi,
ukiyo-e nyomat reprodukciója. Mert a T.E.S.T. – számomra – egy magára
adó ember felettébb tisztes (szak)dolgozata, egy-két pompás fejezettel.
Az Aréna: eltûnt-letûnt kor lenyomata; csalfa nosztalgia nélkül. Akár egy lélektelen, zsivajtól hangos metrómegállóba helyezett régészeti lelet. Fájdalmas, igaz és valószerûtlen.
szólót. Kényszerûen és önként feltárt sebek üvöltenek torz arccal Gergye Krisztián koreográfiájában. Merészen kihívó és kalodába zárt nõi testek, görcsös és feszülõ tagok vallanak a sebek revüjében – hét
felvonásban.
Elõfordul, persze ritkán, hogy már az elsõ pillanatokban behúzza az elõadás a nézõt a saját világába. Az Arénát álomszerû, emlékezetes képek nyitják: egymásba gabalyodó testek lassú körforgása, elmosódó testkontúrok, belsõ ritmusú, áradó mozdulatok szövevénye. Lassan bemozduló, rebbenõ árnyak játéka.
mindig a testet kutatja kitartóan, ez alkalommal önanalízis helyett a
nõi testet választotta vizsgálata tárgyául. Érzékiség és pusztulás,
intimitás és idegenség kettõssége jellemzi a T.E.S.T. címû elõadást.
Ha Gergye Krisztián Kilencvenkilencpercét adektvátan akarnám megkritizálni, már a cikk felütésében könyvtárnyi szöveget kellene írnom. A három egymástól közös sétákkal elválasztott felvonás idõtartama ugyan nem vészesen hosszú (háromszor harminchárom perc), de a látottak és hallottak extenzív intenzitása magyar színpadon szinte páratlan. Hogy ez részemrõl egyértelmûen pozitív észrevétel-e, azt magam sem tudom eldönteni.
„Cyclon B”: Sosztakovics kontra Cage
Horváth Csaba nem elõször készít mûvet Sosztakovics muzsikára, Gergye
Krisztián hasonló választása azonban meglepetés! Témája ugyancsak!
„Cyclon B” – mondja a cím, s a három szótag fejbe kólint hideg
tárgyilagosságával. Mit lehet errõl a színpadon mondani, mit mondhat
errõl egy egészen fiatal ember?
… és pontosan ekkor átszakad a háttér és előtér, rend és káosz, múlt és jelen és ki tudja még, micsodák közötti műanyag fólia: a testfelszínre (nem meztelenre) csupaszított alakok elénk zuhannak. Dühük már nem a táncos tehetetlen haragja, hasztalan keresésük már nem a művész tanácstalansága, és ahogy a feldübörgő basszusra egyszerre rázzák az öklüket – az már a mi közös hordánk. A zenére és koreográfiára kiéheztetett néző most mindent megkap: a kilenc, egyként csavarodott töredezéssel mozgó, egyéni alak a térben elszórva szimultán mozog.
Kérdés persze, hogy képes-e ma Magyarországon vitát vagy akár párbeszédet generálni egy táncelőadás? Vagy elég, ha mi, a közönség meghalljuk a kérdéseket és elgondolkodunk a válaszokon?
Káosz és letisztultság ellentétét ígérték az alkotók. A letisztultságot az utolsó, szép és erőteljes jelenet képviseli, amely tulajdonképpen egy tiszta táncos szekvencia. Érthetjük úgy is, hogy ez a jelenet a társulat egyszerű válasza az előadás első felében felvetett számos művészeti és társadalmi problémára.
Egyébként, ha egy embert kell megneveznem, akiről a Metamorfózis szól, a válaszom egyértelmű és határozott: Horváth Adrienn az. Ugyanis – az első perctől az utolsóig – előadásával ő ad értelmet és érzelmi töltetet a koreográfiának.