Cserepes Gyula 2019-ben az Ifjú Koreográfusok Fóruma (IKF) programsorozat keretein belül, Tiszavirág címen, mindössze öt nap alatt készített koreográfiát a KET Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóival kiegészült társulatának. Az akkori demonstráció a mostani, Bardo című új kreáció egyfajta kiindulópontjának tekinthető.

 

Különbözik a munkamódszer, amikor ilyen rövid idő állt rendelkezésedre és most, amikor lassan több mint egy hónapja tartanak a próbák? Hogyan hat rád az idő és te hogyan kezeled?

Az önálló munkáim, amelyeket az általam alapított Atelier 21220 alkotóműhely keretei közt hozok létre, az előkészítéstől számítva a bemutatóig 1-2 évig készülnek. Ehhez képest az öt nap és az egy hónap egyaránt rendkívül rövid idő, ami megfeszített munkatempót jelent. Mivel fontos számomra a kísérletezés, az előadók megismerésének lehetősége, ezért minden esetben igyekszem időt szánni a közös élményszerzésre. Ez arányosul a rendelkezésre álló idővel. Ilyenkor óhatatlanul hozok magammal korábbi mintákat, amiket újra alkalmazok. Tehát az elmélyülésre, felfedezésre szinte alig jut idő. Ha az öt napot hasonlítom az egy hónappal, akkor viszont abban látok nagy különbséget, hogy az utóbbi esetben lehetőség nyílik a kialakuló jelenetek kidolgozására.

 

A Bardo a köztes lét fogalmával foglalkozik. Egy próbafolyamat során, ahol valahonnan valamerre – az előadás felé – haladsz, mennyire nehéz egy köztes ponton megállni, vagy egy köztes pontot megtalálni? Esetleg visszatérés, vagy visszatekintés lenne ez?

Jelen alkotási folyamatnál a köztes létről való közös gondolkodás által ihletett képeket kezdtünk el felvázolni a Közép-Európa Táncszínház táncművészeivel közösen. Ezek közt egyaránt találhatóak olyan ötletek, amik tőlük jönnek, ahogyan olyanok is, amik tőlem származnak. Azt gondolom, hogy nem célom – az idő rövidsége miatt nem is találom lehetségesnek – a köztes létnek a konceptuális megjelenítését. Sokkal inkább tekintek a készülő előadásra impresszionista festményként, mint egy állapot alapú előadásként (’state based performance’). Ezen kívül az előadás nem közvetít gondolatokat és érzéseket a köztes létről. Az előadás olyan képekből áll össze, amiket a halál utáni bardóról való gondolkodás inspirált.

 

Nem először dolgozol együtt Mádi László táncművészünkkel, mint zeneszerzővel. Hogy folyik a köztetek lévő munka? Baráti és/vagy szakmai síkon?

Mádi Lászlóval elsősorban baráti a kapcsolatunk, ezt egészíti ki a szakmai együttműködés. Közel 15 éve ismerjük egymást. A Budapest Kortárstánc Főiskolán osztálytársak, később lakótársak voltunk. Első alkalommal 2015–16 során dolgoztunk együtt. A Lábán Rudolf-díjra jelölt Selfy című szólómnak ő szerezte a zenéjét, amire én kértem fel és adtam laza kereteket. Nagyjából ugyanez volt a felállás a Rave esetében is. A Tiszavirágnál fordult a kocka: őt kértem arra, hogy komponáljon zenét, amire aztán én készítettem táncot. Jelenleg újra a korábbi metodikát követjük, bár új és számomra rendkívül fontos elem, hogy ott ül a próbateremben és velünk párhuzamosan vagy egybefonódva alkot ő is.

 

Előadásodban a néprajzi források felhasználása mellett a Tibeti Halottaskönyvet jelölted meg, mint ihletforrást. Két, egymástól térben és felfogásban eltérő világnézet képe jelenhet meg először legtöbbünknek. Vagy sokkal több a kapcsolódás, mint gondolnánk?

Szerintem nagyon is erős párhuzamok fedezhetők fel a magyar nyelvterület néphite és a tibeti buddhizmus felfogása közt abban a tekintetben, hogy hogyan viszonyul a lélek kérdéséhez a halált követően. Mindkét esetben az az alapvető cél motiválja a szokásokat, hogy a lelket vezessék: el a mi világunktól, át a túlvilágra. Természetesen ez utóbbiról alkotott képet már jóval erőteljesebben befolyásolja az adott kultúrkör. Míg nálunk a kereszténység menny és pokol elképzelése határozza meg azt, hogy miként gondolkodunk a túlvilágról, addig a buddhisták ezt más szemszögből látják.

 

Mióta foglalkoztat ez a körforgás, amihez a Tiszavirág után most a Bardóban, egy másik aspektusból térsz vissza? Esetleg látod magad előtt egy “trilógia” lehetőségét is?

Mindkét esetben a múlékonyság volt az, ami foglalkoztatott. Pontosabban a Tiszavirág esetében indultam el az efemeritás kérdésétől. Később, amikor felkérést kaptam, hogy hozzak létre egy új, egész estés előadást a Közép-Európa Táncszínház részére a fent említett etűd alapján, arra jutottam, hogy a múló pillanatra szeretnék még jobban ráközelíteni. Ebből ered a jelenlegi kíváncsiságom: az a köztes állapot foglalkoztat, amikor az érdeklődés tárgya „már nem hernyó, de még nem is pillangó”. Ezt a szürke zónát, ezt a misztikummal teli határmezsgyét szeretném felnagyítani, érzékelhetővé tenni. Fentiekből kifolyólag fel sem merült bennem, hogy itt bármiféle sorozatról lenne szó.

 

Mit gondolsz, mi következik, mi vár ránk az általad említett, misztikummal teli szürke zóna után?

Hogy a halál után mi vár ránk? Szerintem az üresség. A tiszta tudat vakító ragyogása.

 

Az interjút készítette: Farkas Kristóf
Fotó: Herbály Judit