Új, Recortes című darabunk előkészítő fázisának utolsó napján Gustavo Ramirez Sansano koreográfussal beszélgettünk.

Hogy érzed magad, mik a tapasztalataid a társulattal most, négy hét után?

Érkezés után azonnal megmondtam a táncosoknak, hogy a szép, lassú folyamat helyett mély vízre számítsanak. Eduardo (Gustavo asszisztense) és én azonban szerencsések voltunk, mert azonnal láttuk, hogy működik a dolog, a táncosok nagyon sokat dolgoznak önmagukban, maguktól, nem csak amikor mondjuk nekik, ezzel pedig jelentősen felgyorsult a folyamat, mintsem gondoltuk volna. Nagyon jó volt így dolgozni, sok idő jutott a gondolkodásra, vissza-visszatérhettünk bizonyos részekhez. Kreáció közben ugyanis a darab „megigéz”, nem látod tőle a valóságot, csak különböző szeleteket. Mennyire akarsz fizikális lenni, mit kezdesz az átmenetekkel, az időzítéssel? Aztán egyszer csak azon veszed észre magad, hogy túl sokat agyalsz és elfelejtesz nézőként jelen lenni. Mert a néző érzi és nem látja ezeket a dolgokat. Éppen ezért jó hagyni kicsit pihenni az anyagot, később visszatérni, meglátni az új ötleteket és egyáltalán, máshogy látni az egészet.

Jó hallani, hogy nem egy konkrét, „színpadkész” előadással érkezel, hanem együtt dolgozol a társulattal, inspirálódsz belőlük, benyomások és érzések alapján. Most egy rövid időre elmész, ezért kíváncsi vagyok milyen lesz, amikor visszatérsz és új nézőként tekintesz a darabra.

Az előadásaimnak van egy közös metszete, a másikkal való kapcsolódás. Erre mindenkinek megvan a maga saját, egyéni kifejezésmódja. Olyan ez, mint egy jelmez, lehet a te méreted, de rád kell szabni, hogy a tiéd legyen. A darab így maradhat csak friss és eleven. A KET táncosainak ez a fajta interpretáció az egyik erőssége, hisz nem csak táncolnak, hanem eldöntötték, hogy hisznek benne és jelen vannak. Ebből az állapotból „jön elő” a mozdulat. Azt mondhatom meglepetés ért, ugyanis nem minden esetben történik meg ez.

A cím egy spanyol szó, Recortes és amennyire tudom, nem lehet tökéletesen lefordítani.

Olyan ez, mint egy látásmód. Vegyünk pl. egy könyvet, ami olyan újságcikkekből áll össze, amik a kedvenc íródtól származnak. Ezek a darabkák alkotják a recortes-t.

Szóval olyan ez, mint egy montázs?

Mintha egy helyen tartanád mondjuk a kritikákat, amiknek amúgy a lapban lenne a helye, de te kivágtad: ezek a darabkák alkotják azt, amiről most beszélünk.

Képekre vagy szövegekre fókuszálsz inkább többet?

Egyikre sem. Élményekre és tapasztalatokra. Azok a darabkák, amiket összeillesztek, úgy gondolom, csak úgy mint a többi koreográfiám esetében, az emberek közti kapcsolatokról árulkodnak, főleg a szeretetről, köztük a sajátomról, amit megéltem a családommal, a szüleimmel, mindazokkal, akikbe belefutottam életem során. A kapcsolatok a legfontosabbak az életben: barátok, család, szerelem, még az utcán való találkozás is, Már egy rosszalló tekintet meg tudja változtatni a napodat, különösképp a mai világban, amikor egyre inkább gépekké válunk – nem tudom láttad-e pl. Steven Spielberg filmjét, a Ready Player One-t? Az első képkockákon látjuk, hogy egy egész városnyi ember a saját szobájában él – ez engem elszomorít. Ha ez a jövő, akkor ez egy rettenetes jövő. Számomra ezért is a kapcsolatok a legérdekesebbek: hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan szeretjük vagy utasítjuk el a másikat, és a reakcióink? Miképp okozunk a másiknak fájdalmat, amikor nem akarunk vagy épp amikor akarunk?

Hogyan épül fel az előadás?

A darab első felének a témája a szeretet/szerelem, míg a másodiké a barátság, vagyis inkább az empátia. Egy közvetett példa: a bevándorlók kérdése, akik a Földközi-tengeren keresztül érkeznek, hagyhatjuk őket meghalni a tenger közepén? A határok relatívak, mi döntünk róla, rengeteg van belőle és valahol mégsem igaziak. Nézem a tévét, olvasom a sok kommentet és azt látom, hogy nincs empátia, a világ antipatikus lett, elvesztettük a kommunikáció képességét és számokká váltunk: anyák, apák, testvérek, életek ezrei, mindenki, aki ember. Láttam egy dokumentumfilmet, benne egy nagyon egyszerű példával. Egy kísérlet során egyazon ketrecben, egyszerre kellett meghúznia a zsinórt két majomnak, mikor éhesek voltak, hogy kapjanak egy-egy banánt. Ezután összezártak egy példányt, aki már evett és egyet, aki még nem. Aki már jól lakott, először nem akart segíteni, de utána a másikkal együtt meghúzta a zsinórt. Egy ponton azt mondja a film „talán elfelejtettük, hogy állatok vagyunk”. Úgy tűnik az egyetlen evolúciós különbség, hogy tárgyakat alkotunk és gépeket, amik kényelmesebbé teszik az életet. Közben viszont elfelejtjük, hogy végeredményben az állatoknál, akik nagyban hasonlítanak ránk, ugyanúgy megfigyelhetjük az „alapokat”, amik minket is egy csoporttá tesznek. Akkor viszont minek öljük egymást? Egy fajba tartozunk, az állatok nem csinálják ezt. „Talán emlékeznünk kéne” – ez is elhangzik a filmben.

Emlékezni. Talán ez lehetne az egyik kulcsszava az előadásnak?

Ez mindenben jelen van, hisz annyi információ vesz körül minket… Ott van a táncban is. Néha elfelejtjük, hogy élvezzük a táncot, hogy alkotunk valamit, hogy szeretjük. Aztán amikor csak táncolni kéne, megint megfeledkezünk róla és helyette gépekké válunk. Próbálunk elmondani, viszonozni valamit, valójában ez a téma problematikája, legyen bármi is az, amiről beszélni akarunk. Az érzés, amit kivált, azt jelenti, hogy a része is egyben.

Nagyon komplex előadásnak ígérkezik azok alapján, amiket mondasz. Szeretet, szerelem, vonzalom…

Ezek a legegyszerűbb dolgok. Két ember, egymástól távol, nem beszélnek egymással – azonnal meg lehet mondani róluk, hogy van-e köztük valami vagy se, nem is kell mondaniuk semmit. Szeretlek?! Gyűlöllek?! – a test beszél helyettük, ez a legalapvetőbb kapcsolódás: másokhoz, a testünkhöz, a kifejezéseinkhez, mindenhez. Táncosoknak szoktam tanácsolni, hogy figyeljék meg, vegyék észre, azonosítsák egyazon mozdulat lehetséges végkimeneteleit. Otthon, Spanyolországban mondok valami negatív kifejezést, káromkodok, de ezt ugyanakkor meg is tudom változtatni, pozitív kicsengést adok neki. Hangszín, intenzitás, szándék, ennyi.

Említetted, hogy két ember közt már távolról látható, van-e bármilyen kapcsolat köztük. Ez a „vonzalom” újrateremthető a színpadon, pusztán mozdulatokkal?

Ez lenne az ötlet maga, a kihívás. A duettek, amiket kiválasztottam és összerendeztem a darabban, úgy érzem mindegyik jól elkülöníthető kapcsolat-minőséget mutat be – legalábbis számomra. Vegyük az egyik duettet, amiben a pár közel van egymáshoz, sokat táncolnak együtt, de nem néznek egymásra. Olyan ez, mint amikor találkozol valakivel, beszéltek egymáshoz, de nem halljátok meg a másikat, még csak egymásra sem néztek, mert ha megtörténne, azonnal elrohannál. De amikor megtalálják a közös hangot, még akkor sem néznek egymásra, csak egymás után. Ezek a duettek mind egy kapcsolat különböző fázisai: közeledések és végződések – vagyis majdnem mindegyik ugyanolyan (nevet).

Nem akarok spoilerezni, de használtok néhány kelléket a darabban. Pontosabban egyet, de abból többet: narancsokat.

És papírt!

És papírt! Beszélnél kérlek kicsit ezekről?

Papírt már régebben is használtam más előadásomban, de most újítani akartam. Az én időmben az emberek „csak úgy” találkoztak, de most valakin/valamin, egy plusz médiumon keresztül. Ez az applikáció. Az internet manapság egy köztes piac, ahol el kell adnod magad és ahol szereted eladni magad. A táncosok ezekre a nagy papírokra fogják felírni a profiljukat: kik ők és hogyan adják el magukat, ezen keresztül próbálják elérni a másikat és néha egymásra is találnak. Narancsokat a második részben használunk, részben a dokumentumfilm ihletésére, amit már említettem. Ebből nagyon megtetszett az a gondolat, hogy mennyire csodálatos, ahogy az emberek „összedugták a fejüket”. Megépítettük a legeszméletlenebb építményeket, a piramisokat, Budapestet. Ezeket mi, emberek vittük véghez, nem gépek, ez sok-sok ember energiája és munkája. Ha együttműködünk, azt kell mondjam nagyszerűek vagyunk, erre emlékeztessük magunkat.

Ez miként fog megjelenni a színpadon?

Ennek szemléltetésére kitaláltam két gyakorlatot narancsokkal, ahol mindössze koordinációra van szükség. Az egyik egy tánc a szülővárosomból, ahol a pár tagjai homlokukkal tartják meg a narancsot. Aki a legtovább tudja tartani, hogy le ne essen, vagyis a legjobban összehangolja koordinációját, győzött. Mi ezt a közönséggel fogjuk kipróbálni. A másik egy nagyon gyors, nagyon nehéz és nagyon rövid tánc, ami hihetetlenül erőteljes, de csak akkor, ha mind együtt csinálják a táncosok. Így jutunk el a szeretettől/szerelemtől a pontig, ahol meglátjuk mire is vagyunk ketten, majd együtt képesek. Ha pedig már ketten, majd mindnyájan elég koordináltak leszünk, annak lesz csak igazán hatása.

 

Az interjút készítette Farkas Kristóf