Kérdés persze, hogy képes-e ma Magyarországon vitát vagy akár párbeszédet generálni egy táncelőadás? Vagy elég, ha mi, a közönség meghalljuk a kérdéseket és elgondolkodunk a válaszokon?

Káosz és letisztultság ellentétét ígérték az alkotók. A letisztultságot az utolsó, szép és erőteljes jelenet képviseli, amely tulajdonképpen egy tiszta táncos szekvencia. Érthetjük úgy is, hogy ez a jelenet a társulat egyszerű válasza az előadás első felében felvetett számos művészeti és társadalmi problémára.

A koreográfus Kun Attila bátor koncepciója túl sok kérdésre nem ad magának választ, bár ezúttal talán maga a kérdésfeltevés a fontosabb, ahogy táncosaival kísérletet tesz a kortárs definíciójára, nem csupán környezetére és alkotóközegére reflektálva, hanem önvizsgálatot is tartva.

Kun Attila, a Közép-Európa Táncszínház (KET) művészeti vezetője meghívására érkeztem Budapestre azzal a céllal, hogy két hét alatt vezessem be a társulatot a gaga világába – ami fantasztikus volt –, az órák után nélkülem gyakoroltak. Remélem, hasznosnak találták az óráimat, és számos ötletet tudnak meríteni a tanultakból.

A sokszor díjazott, méltán elismert koreográfus Kun jegyezte darab,a huszadik században indult, napjainkig kitartó hétköznapi összeférhetetlenségek, a társadalom és az önismeret kérdőjeleinek leképzése, a mozgás plasztikusságán keresztül.

… és pontosan ekkor átszakad a háttér és előtér, rend és káosz, múlt és jelen és ki tudja még, micsodák közötti műanyag fólia: a testfelszínre (nem meztelenre) csupaszított alakok elénk zuhannak. Dühük már nem a táncos tehetetlen haragja, hasztalan keresésük már nem a művész tanácstalansága, és ahogy a feldübörgő basszusra egyszerre rázzák az öklüket – az már a mi közös hordánk. A zenére és koreográfiára kiéheztetett néző most mindent megkap: a kilenc, egyként csavarodott töredezéssel mozgó, egyéni alak a térben elszórva szimultán mozog.